Generációja egyik legnagyobb színpadi színésze, de vásznon és képernyőn is remekel, és civil megszólalásai is fergetegesek. Nem fél a furcsa, kis szerepektől, de a blockbusterekből sem spórolta ki a minőséget. Sir Ian McKellen nyolcvan évesen Gandalf, Magneto, és az összes nagy Shakespeare-szerep után sem lassít, miért is tenné?

Amikor először volt színházban, nem volt túlságosan lenyűgözve: a Péter Pánt nézték, és a kis Ian csalódott volt, hogy nem igazi a krokodil, és hogy látta a drótokat is. Ennek ellenére valami mégis csak elcsíphette a figyelmét, mert hamar elkezdett komolyan érdeklődni a színjátszás iránt, hogy az iskolai zaklatások traumájáról és korán elhunyt édesanyja elvesztése felett érzett gyászáról egy időre elfeledkezhessen. Aztán eltelt néhány évtized, és Margaret Thatcher leköszönése előtti egyik utolsó intézkedése hivatalában az volt, hogy felterjessze Ian McKellent lovagi címre – amit 1990-ben meg is kapott II. Erzsébettől. Akkor már csaknem harminc éve színpadon volt: 1961-ben debütált a Belgrade Theatre Egy ember az örökkévalóságnak című előadásában, és a lovagi cím óta is annyit dolgozott és olyan minőségben, hogy azzal még két lovagi címet kiérdemelt volna, már ha erre lenne lehetőség. Meg, ha őt az efféle elismerések olyan nagyon izgatnák – de nem így van annak ellenére sem, hogy interjúiban nem játssza az álszerényt:

- Színházban – Shakespeare-hez – egész közel vagyok a legjobbhoz, de ott sem nem minden rendezőnek. Filmen meg sokkal, sokkal lejjebb vagyok a listán. Spielberg sosem kérte, hogy dolgozzak vele, Tarantino sem, Sam Mendes sem. Nem mintha sok filmre mondtam volna nemet, olyan viszont rengeteg van, amit szerettem volna megpróbálni. - nyilatkozta erről.

Nem is a nagy pénzek hajtják. A milliárdos Sean Parker például másfélmillió dollárt ajánlott neki, hogy celebrálja Gandalf-jelmezben A Gyűrűk Ura-témájú esküvőjét, mire McKellen annyit reagált: Gandalf nem vállal esküvőket. Ami azt illeti, már Gandalfot sem a gázsi miatt vállalta, bár igen szép summát keresett vele, A Gyűrű Szövetségével négy-, A két toronnyal ötmillió fontot, ám ezzel még viszonylag olcsónak számított. „Más színészek, ha Gandalf szerepére kérték volna fel őket, nem mentek volna el Új-Zélandra ennyi pénzért ilyen sok időre. De én kalandnak fogtam fel” – nyilatkozta erről. Inkább visszaadta a kiadónak az egymillió dolláros előleget is, amit azért kapott, hogy megírja az önéletrajzát, mondván, túlságosan fájdalmas élmény neki a kutatómunka. Miközben azért nagyon is kiélvezi a sikereivel járó anyagi biztonságot, házában rendszeresen tart óriási partikat, az alacsonyabb költségvetésű filmjeinek záróbuliját is sokszor saját magához szervezi, amikor pedig véget akar vetni a bulinak, közli a vendégeivel, hogy az esemény a szomszédos kocsmában, a The Grapesben folytatódik – amelynek egyébként ő a tulajdonosa.

És persze azért mindkét Oscar-jelölésénél reménykedett, hogy megkapja a díjat, főleg azért, hogy elmondhassa köszönőbeszédét, mely így kezdődött volna: „büszke vagyok, hogy én lehetek az első nyíltan meleg színész, aki Oscart nyer”. Ugyan McKellent ma már a melegjogi mozgalmak egyik élharcosának tartják, korántsem volt ez mindig így, sőt, hosszú ideig eszébe sem jutott, hogy orientációját bárki előtt felfedje. Más kor is volt az, persze, Angliában még börtönnel sújtották a homoszexualitást, Ian McKellen még a családjának sem beszélt másságáról: nem tűnt úgy számára, hogy bárkit is érdekelne a kérdés, így nem látta okát, hogy felhozza a témát.

Csak 1988-ban jött elő a BBC Radio 4 egy műsorában, ahol a Thatcher-kormány által bevezetett, hírhedt 28-as cikkelyről beszélgettek, mely törvény értelmében a homoszexualitás mint családi kapcsolat bűncselekmény volt. A 28-as cikkely általános ellenállást váltott ki, és McKellen is ezen a ponton érezte úgy, hogy itt az ideje megszólalnia – ami elég erős állásfoglalás lehetett az ország már akkor is egyik legelismertebb színészétől. McKellen azóta is tevékenyen részt vesz a jogegyenlőségért folytatott harcban, poénkodik azon, hogy kicsit már unja is, ám, mint egy interjúban fogalmazott, nem bújhat vissza a szekrénybe, az ugyanis csurig tele van más színészekkel. Miközben azért nem bújhat ki a bőréből, így például az X-Men filmeket is azért vállalta el többek között, mert az, ahogy a mutánsokat kitaszítja a társadalom, arra emlékezteti, ahogy a melegeket is kitaszítják. De azzal sem lehet vállalni, hogy identitás-alapon választana, hiszen akkor nem mondott volna például nemet Dumbledore szerepére. De nemet mondott, mondván, épp elég megpróbálni felnőni egy legendához – Gandalfra célozva ezzel –, kettő már túl sok lenne neki. Ennek ellenére rendszeresen közlik vele lelkes rajongók, hogy mennyire imádták őt a Harry Potter-filmekben.

Gandalf figurájához mindenesetre sikerült felnőnie, nagyon is, így például ő volt az egyetlen a népes színészgárdából, akit Oscarra jelöltek A Gyűrűk Ura-trilógiáért, és A hobbit-filmekben is üdítő élmény volt a játéka, főleg, hogy nagy örömére ott Szürke Gandalfot játszhatta, nem Fehéret. Mire Peter Jackson filmjei megérkeztek volna az életébe – csaknem egy időben az X-Mennel –, Ian McKellen már világszerte elismert volt filmszínészként is, nemcsak színpadon, ám a két blockbuster-franchise röpítette az egekbe a karrierjét. Mi most mégis inkább azon alakításai közül ajánlanánk néhányat, amelyek a kasszasiker-gyáron innen készültek.

Botrány (1989)

Egy évvel a lovagi cím, és jó sok évvel a blockbusterek előtt McKellen elvállalt egy fontos szerepet a Michael Caton-Jones filmjében, mely a ’60-as évek legnagyobb brit szex- és kémbotrányáról szól, melybe belebukott egy miniszterelnök, és ami megtaposta a történet női főhőse, Christine Keeler életét – hogy mennyire, arról hosszan írtunk ebben a cikkben. McKellen John Profumo hadügyminisztert alakítja a filmben fergeteges frizurával, és ami fontosabb, olyan mérgező maszkulinitással, hogy az jó ideőre elhallgattatta a frissen comingoutolt McKellennel kapcsolatban azokat a hangokat, melyek kételkedtek benne, hogy képes lesz-e hitelesen alakítani heteroszexuális figurákat. Hogy mennyire képes volt, azért tessék megnézni a filmet.

III. Richárd (1995)

McKellent Oscarra érthetetlen mód nem, de Golden Globe-ra jelölték ezért a fergeteges alakításért, mely egy modern kori, 1930-as évekbeli, alternatív, fasiszta Angliába helyezi Shakespeare klasszikus történetét a hatalomvágy és a politikai játszmák természetéről. Hősünk gyakorlatilag ezzel a szerepével biztosította be a helyét a legnagyobbak között a filmvásznon is, alig pár évvel az után, hogy ugyanezt a szerepet eljátszotta a brit Nemzeti Színház színpadán is, ha lehet, még nagyobb sikerrel, mint filmen. McKellen sötét humorral és ellenállhatatlan pátosszal formája meg Shakespeare talán legmocskosabb antihősét, akit szenvedélyes gyűlölettel lehet utálni.

Érzelmek tengerében (1998)

A legborzalmasabb magyar filmcímek versenyének egyik toplistás darabja az eredetileg Gods and Monsters, azaz Istenek és szörnyek címet viselő Bill Condon-mozi, melyben McKellen James Whale filmrendezőt alakítja, aki az ’50-es évek Hollywoodjában reménytelenül beleszeret kertészébe, akit az akkor még feltörekvő aktuális szépfiú, Brendan Fraser alakít. Szomorú-szép, keserédes film ez szerelemről és halálról, a hollywoodi aranykor díszletei között, McKellen pedig olyan megejtően játszotta a sebzett szívű Whale-t, hogy be is szerezte vele első Oscar-jelölését.

Az eminens (1998)

Miután közel tíz évvel korábban eljátszotta Hitlert, McKellen ebben a filmjében ismét egy náci gonoszt alakít ebben a Stephen King-adaptációban, éspedig Bryan Singer rendezésében, akivel aztán, ugye, az X-Men filmeken is elkezdtek együtt dolgozni. McKellen bizarr, sötét harcba bonyolódik a szomszéd gyerekkel, aki zsarolni kezdi, mikor rájön, hogy valójában bujkáló náci háborús bűnös. A fiú csak akkor nem fedi fel a titkát, ha a férfi hajlandó részleteket mesélni neki a koncentrációs táborokról, mi pedig azt nézzük, ahogy a gyerek személyisége szépen elkezd eltorzulni a hallottak hatására.

Az öltöztető (2015)

Attól még, hogy blockbusterek milliomos főszereplője lett, Ian McKellen nem hagyott fel a kisebb büdzséjű produkciókkal sem, itt van például ez a tüneményes BBC-s tévéadaptáció Ronald Harwood színházi előadásából, amit már csak azért is érdemes megnézni, mert nemcsak McKellen, de Anthony Hopkins is játszik benne, két ekkora színészt egymás mellett látni meg csak jó lehet. Hopkins öreg színészt alakít, aki szép életrajzi párhuzamként a Lear királyra készül – amelynek főszerepét, ugye, McKellen is játszotta színpadon is, filmen is. Itt McKellen az asszisztens, egy vén alkoholista, és úgy ellopja a show-t Hopkins elől, hogy azt öröm nézni.